Szóval a tea-talinál akadtam el. Samir minden nap azzal nyaggat a mókahelyen, mikor találkozhatunk már végre a szállodán kívül. Hát nekem igazán mindegy, kivel szürcsölgetem a teámat, és legalább nem kell egyedül róni az utcákat itt a német fővárosban, hát belementem, hogy igyunk már egyet együtt. Az első javaslata a sör volt, de ahhoz még nem ismerem eléggé régen, hogy sörözni menjek vele, plusz az idei egy üveg sörömmel már végeztem, így arra úgyis csak jövőre kerülhet sor. Mármint a sörözésre.
Szóval megállapodtunk, hogy a Galeria Kaufhof főbejáratánál találkozunk, hétkor. Vagy nyolckor? Na tessék, ez az én formám, nem elég hogy elfelejtettem, hogy mikor, de még a telefonszámát is elvesztettem szegény teatársamnak, így még szólni sem tudok neki, ha valami gond lenne. Szépen odasorakoztam a megfelelőnek tűnő helyre hétre, hallgattam zenét, aztán nyolcra, akkor is hallgattam, zenét, ugyanis az Alex a maga napi 245000 túristájával mindenféle utcaizenésznek biztosít fellépési/megélhetési lehetőséget. Mindkét csapat nagyon jó volt, a vonós lányok egyszerűen elbűvöltek, és a rézfúvós fiúk is elég jól nyomatták.
Szergény Samir viszont láthatatlan maradt a számomra, és én is a számára, mert valamit mégiscsak sikeresen félreérthettem, és nem találkoztunk. A két időpont között pedig az Ullitól kölcsön kapott könyvvel múlattam az időt. Valami fregeteges élmény az angolokról, pontosabban a londoniakról olvashatni egy német tudósító tollából. A Süddeutsche Zeitung egyik londoni tudósítója előzőleg amerikai kiküldetésen volt, feleségét még a moszkvai kiküldetés idején ismerte meg, lányuk épp kamasz, már az amerikai életformához szokott kiscsaj.
Érdekes helyzeteket teremt ez a sokszínű família, és ahogy az újságíró a maga néhol felületes, néhol részletesen leíró stílusával bemutatja a britek életét, egyszerűen elbűvöl. Persze minden szót nem feltétlen értek a szövegből, de nem is műfordítási igénnyel, hanem csupán élvezetből olvasom a könyvet.Igaz, Berlinben minden harmadik S-Bahn és U-Bahn utas olvas, java része vaskos regényekkel szaladgál, be kb negyedük a csudapofa olvasójával ténfereg, és merül el az utazása idejére egy-egy érdekes regényben.
Kedden aztán Petik-féle munkára mentem, Falkeseeben várt egy idős ex-tesitanárnő. A rutinos keresési technikámmal hamar kiderítettem, hogy kb 5,5 km gyalog, de egy átszállással busszal is megközelíthető a kedves hölgy háza. Hát inkább busszal mentem, nem akartam eltévedni, és így jó félórával előbb oda is értem. Gyors átvedlés után füvet nyírtam, bozótot metszettem és gyomláltam. Olyan szép lett a kert! Ilyenkor, ha kész egy "mű", mindig valami nagy örömféle lebeg körülöttem, nélkülem nem lenne pont ilyen szép az a kert, mint a kezecskéim által. Lehet, hogy ez elég nagyképűnek tűnik, de valahogy mindig ilyen érzések vannak bennem, nem tehetek róla.
Délután folytattam volna a reggel megkezdett fabehordást, de Ulli egészen elvette a kedvemet. Ha lehet művészien fát rakodni a tartóba, na ő valóban azt teszi. Azok a nyaffadt fák elvágólag, egyenletesen elhelyezve várják a telet. Így aztán kicsit fecsegtem valamelyik barátommal, aztán este elmentem egy rövidebb biciklis kalandozásra. Alt-Heiligensee és Nieder-Neuendorfer See között kerekeztem, olyan jóóó volt!! Kicsit Marikáék csapatával érezhettem magam gondolatban, és olyan tóparti/Duna part hangulatban nosztalgiáztam. Na meg a mozgás is jól esett persze, olyan 13 km után a szúnyogok hazaűztek.
Szerdára virradóra újból várt a munka, na meg az esti fecsi a mamiékkal. :-)
Meg csütörtökön is. Na akkor csak a munka. :-( Persze csütörtökre mást is terveztem, de az a találkozó családi gondok miatt kútba esett, így csütörtökön már rendesen biciklizni indultam, és alig álltam meg a 25 km alatt. A tegeli kikötőben majdnem lehorgonyoztam, hogy a naplementében gyönyörködjek, de megszólalt a fejemben a kis vészcsengő, jajj lesz nekem, ha eltévedek, még telefont sem vittem magammal, hogy segítséget kérhessek. Így aztán visszapattantam a biciklire, és simán hazatekertem, minden utcácskát megismertem, ahol kanyarodni, tovahaladni kellett. (Persze, amikor a Schulzendorfer utcára rákanyarodtam, egy kisebb fajta kő esett le a szívemről, már nem aggódtam, h esetleg elveszhetek.)
Aztán péntek következett, a hét nekem harmadik munkanapja, a normális embereknek meg az utolsó. Erre mindig az otthonról érkező levélkékből jövök rá. A munkában a legjobb a zuhanyzás a végén, na meg a már említett büszke érzés, ha kijövök egy szobából utoljára. Tisztálkodás után elszaladtam egy boltba és vettem ásványvizet, mert minden nedvességemet kiizzadtam, és aszalt szilvának éreztem magam, így meg nem illik találkozra menni. A vizemet kortyolgattam, amikor bejelentkeztem, h már indulok a Weltzeituhr alá, amikor Helmut, a leendő üzlettársam és kedves ismerősöm azt mondta, h már ott van, de ebben a hőségben ne siessek. Na azért szedtem a lábaimat, de a víznek majdnem a végére értem. Aztán ebédeltünk, és elindultunk Marzahn felé. Útközben megnéztük az O2 Word-öt, most megtudtam, h itt laknak a berlini jegesmedvék, sőt a '12-es EB bajnoki dalát is adta éppen a rádió. Megnéztük még a mai napig működő műemlék szélmalmot, amiben búzát lehet őröltetni, és kiránduló osztályoknak bemutatókat is tartanak benne.
Hazafelé 200-zal jöttünk. Nagyon tetszett, persze nem én vezettem.
Szombaton valami hihetetlen tempóval sikerült 10 szobát csilli-villire varázsolni, délután meg vissza akartam menni a városba, de leszakadt az ég a változatosság kedvéért. Ulli és Lars Sven és Frida 13. házassági évfordulójára voltak hivatalosak, így egyedül voltam, de igazából mégsem töltöttem egymagamban az estét, mert egy barátommal sikeredett fecsegni. Az Ő ajánlására meghallgattam Hamvas Béla: Olbrin Joachim csodálatos utazása c. rádiószínházi előadást.Érdemes volt, valami különleges ablakot nyitott a világra, az már biztos.
Vasárnap munka után levest főztem, és a Skype-on fecsegtem szinte egész délután, olyan jó volt az otthoniakkal egy kicsit beszélgetni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése